Állítólag kevés a blogbejegyzés és hiányzik mindenfajta mély gondolat. Akkor tessék, bár egyelőre a mélyreszántó gondolatok továbbra is mellőzve lesznek:

Hétvégén négyen megtettük a Dunaguri Classic távot. Vácon hagytuk az autót, onnan piros vonattal Zebegényig mentünk, felcsatoltunk és elindultunk visszafele.

Az első pár kilométer hatalmas élmény volt, folyamatosan lejt egy kicsit az út így alig kell hajtani mégis halad az ember, az útminőség is teljesen rendben volt.

De aztán hamarosan kezdődtek a megpróbáltatások. Először kilométereken keresztül az éppen vágott gaz fogadott a kerékpárúton. De olyan mértékben, mintha folyamatosan kiszáradt, elsárgult gyepszőnyegen kellene korizni.

Utána kezdődtek az úthibák, állandó repedések, törmelékes szakaszok, majd víz alá kerültünk. Volt olyan rész ahol nem tudott visszahúzódni a Duna az áradások után így megvolt a lábmosás is hazafele.

Nagymaros és Kismaros között ahol a töltésen ment a kerékpárút először csak olyan szakaszt találtunk ahol fekeke fóliával volt letakarva az út, felette keresztben pár centi magasságban kb. méteres távolságokban fehér műanyag kötél volt kifeszítve a megmaradt homokzsákok alatt. Igazi akadályverseny volt, lehetett gyakorolni az átlépéseket.

De hamarosan ennél is rosszabbul jártunk, Kismaros belterületén több ezer homokzsák feküdt a kerékpárúton. Hogy meddig fog ottmaradni azt nem tudjuk...

Kollina itt unta meg és lecsatolt. Megkeresete a vonatot visszafele.

Mi hárman gyalogoltunk a kavicsokon míg ismét sima aszfaltos részt nem találtunk. Innen viszont már hibátlan volt a pálya. Verőce környékén szinte végig a főúton mentünk, szerencsére nem léptük át egy magyar autós ingerküszöbét sem. A falu végétől pedig már ismét volt kerékpárút.

Tudom, hogy az országúti kerékpárosok utálják ha kerékpárút épül - inkább azt utálják, hogy elvileg ilyenkor nekik kötelező azt használni - de én nagyon örülök ezeknek, csak itt lehet normálisan korizni.

Vác belterületén volt pár húzosabb lejtő, így utólag csak egy volt kemény, az is inkább azért, mert sikerült két jól megtermett fekvőrendőrrel megdobni az adrenalint. De nem lett véres a térdem, így boldogan gurultunk végig a váci Dunakorzón a fagyisig. Kollina is pont akkora ért oda, elégedetten nyaltunk és majszoltunk mindenféle cukros izéket.

Gedál barátnőjével még nekiindult megnézni a gödi csárdát. Azóta nem tudok róluk semmit, remélem nem süllyedtek el valahol az árterületen.

Mi siettünk haza, várt rám még a jól megérdemelt fűnyírás.